Bradford Cox rettentő félelmetes jelenség, sőt elég morcinak is látszik többnyire. Például nem hiszem, hogy lenne elég humorérzéke ahhoz, hogy a mellkasán levő horpadásból egye a pudingot. Kétségtelenül minden képessége megvan, hogy egy generáció mumusává válljon, lehet majd vele fosatni a kölyköket, néhányan biztos be is öltöznek majd Coxnak helloweenkor.  A Művész Úr pedig szorgalmasan készíti az alkalomhoz illő lemezeket.

Azoknak akiknek a seggükben volt a fejük az elmúlt évtizedben a tisztesség kedvéért elmondom, hogy Cox a Deerhunter frontembere és agya, az ő egyszemélyes projektje az Atlas Sound. Saját bevallása szerint már 10 éves kora óta ezen a néven készít zenét, azóta se tökölődik sokat, szinte napi rendszerességgel pakolja fel blogjára a legújabb számait.

Nyilván túlzás az egész alkotói tevékenységét a Marfan-szindrómára kenni, de az biztos, hogy könnyebben lett belőle outsider és nem quarterback mondjuk. Mindenből érződik a kívülállás, ami csak kikerül a kezei alól, ha véletlenül passzívból aktívba vált az attitűd akkor is arról szól a szám, hogy soha nem történt vele semmi. Bradford két dolgot biztosan kurva jól tud, megfigyelni és dalokat írni, így nyűgözve le egyszerre a mester gondolataira éhes rajongókat és a felületes hallgatókat is. Mindenkinek volt az osztályában egy hasonló outsider, kezeket fel akinek az ismerőse nem kezdte el úgy érezni, hogy neki küldetése van! Ezek az arcok többnyire kibaszott idegesítőek, verseket írnak és aztán elmondják a Ki mit tud?-on, hiába fordítasz hátat a buszmegállóban, oda fog jönni és elmondja hogyan lesz belőle diktátor. Nos ők többnyire a pszichiátrián kötnek ki, néha filozófia tanárok lesznek és néha kitűnnek abban a művészeti ágban, amivel magányos óráikban foglalkoztak.

Az összes lemezen, amihez csak köze van (najó, amikor a Black Lipsnek dobol pár számot, akkor nem) érződik ez a nagy mondani akarás. "Figyeljetek apukáim, a lelkem van ezekben a számokban" - ez ordít mindenről, amihez csak hozzáér. Ez lemezeken nem válik idegesítővé, viszont amikor koncerten kiakad, mert hangos a közönség, na az köcsögség.

Az első lemezre nem pocsékolok helyet, arról született egy fasza kritika magyarul is.

A Logos-szal úgy volt, hogy el sem fog készülni, mert kiszivárgott egy félkész verzió és Cox hisztizett picit, de elkészült és elárulom előre, emiatt verhetjük a seggünket a földhöz.

Az új lemez hangulata ugyanolyan kísérteties és melankolikus, mint a Let the Blind...-é volt, a tere is ugyanolyan klausztrofób. Első hallgatásra azt gondoltam, hogy egy Marfan-kóros újabb rémálmának lehetek a szem- és fültanúja, de lófaszt. Az első The Light that Failed még sok furcsa elektronikus hanggal dolgozó, lebegtető ambient, aztán megváltozik a helyzet. Azt nem mondom, hogy el van nyomva az elektronika, de van pár szám (An Orchid, Criminals, Sheila), ahol szinte egyedül az ének van a szokásos hátborzongatóra effektezve, egyébként egyszerű gitártémára épülő dalok. Egyébként is sokkal kevesebb a zúgás-búgás, csilingelés, elmaszatolás és vízcsobogás, csak oda jutott belőlük, ahova pont kellett.

Két közreműködője van az albumnak, a mindenlében kanál Noah "Panda Bear" Lennox és a stereolabes Laetitia Sadier, a velük készült számok a kulcsszámok. A Walkabout-ot már hallottam régebben, ki is kiáltottam a Nyár Számának, de hogy kerülhet a Nyár Száma egy melankolikus lemezre? Hát nem is értettem baszki, minden irányban kilóg a harsányságával, mintha véletlenül került volna egy Beach Boys szám az Unknown Pleasures-re. A Quick Canal pedig lehetne a Tél Száma, úgy táncol a shoegaze és az ambient határvonalán, mint az egész album, éteri hangok és vegytiszta szomorúság.

"The way your memory works is sort of like sampling.", ezt olvasva esett le az album és kellett rájönnöm, hogy az egyik kedvenc filmem haldokló főszereplőjének a fejében vagyok. Egy haldokló hol éber, hol álmodó tudatára vagyunk tapadva. Ennek megfelelően lenne vége az albumnak a címadó dallal, ha egyáltalán vége lenne, azonban egyzserűen csak beleveszik a semmibe.

Szóval ne félj kisfiam, ez nem álom volt.

9.2