Foghatnám a vizsgaidőszakra, hogy nem írtam semmit egy ideje, de ez csak részben fedi a valóságot. Igazából semmi nem villanyozott fel eléggé ahhoz, hogy a Rip it up and start again módszeres kivégzése helyett fogalmazással töltsek el 1-2 órát.
A Liars egyértelműen köti magát a post-punk hagyományokhoz és a most megjelenő Sisterworld is a Mute-nál jött ki - az összes eddigi nagylemezükhöz hasonlóan - úgyhogy megadom magam, cserébe két dolgot várok: táncolhatóságot és sötétséget.
A Liarst természetesen művészeti sulisok alapították, naná hogy New Yorkban. Kellően idióták és rendelkeznek egy elég hülyén éneklő frontemberrel, aki kiemelte őket a 2000 környékén burjánzó dance-punk együttesek tömegéből. Mondjuk sokkal zajosabbak is voltak és a 2001-es debütáló lemezük óta folyamatosan egyre jobbak is lettek. Az utolsó két lemezük - a letarolt ipari területen kóválygó Drum's not Dead és az epileptikusan rángatózó Liars - szinte tökéletes munkák, ha bármelyik irányba sikerül továbblépni, akkor nem lenne ember aki ne imádná őket.
Az első szám (Scissor) egyik irány mellett sem teszi le a voksát, a csendesen úszó fehér hullák nick cave-i világa ugyan közelebb áll a Drum's kietlenségéhez, de a monotonitást mindig megtöri a fémes kakofónia. Ez a korábbi cuccaikat szintetizáló hajlam az egész lemezt áthatja. Ezt a dualitást a Deceit már egyszer tökéletesen megvalósította, igazságtalan lenne az összehasonlítás, az egy kivételes kegyelmi időszak volt a zenetörténetben.
A Liars nem is akar túl nagyot, nem gondolkoznak világmegváltó koncepciókban. Felfedezték, hogy az american gothic faszán passzol a hangzásvilágukhoz és az így kialakult teret próbálják egy jól körülhatárolható hangulaton belül tágítani. Ez az együttes legszimpatikusabb vonása, organikusan alakulnak mindig és nem akarnak még egy valamit csinálni.
A lemez fő baja az, hogy hiába illik az összes szám a koncepcióba, néhány sajnos baromi jellegtelen. Kevés olyan szám van, amit ki lehet szakítani a közegéből és megmutatni a csajunknak, hogy "nézd de pöpec ebben a számban a basszustéma, tiszta Jah Wobble". Pedig mindannyian tudjuk, hogy a lányok ettől elalélnak és meztelenül eldőlve várják közeledésünknek, megadva magukat zenei intellektusunknak.
Azért az album legjobb dala, a No Barrier Fun mindenképpen a kiemelhető számok közé tartozik. A Black Dice legszolidabb napját idéző püttyögés, kedves csilingelés és szégyenlős hegedű kíséri Angus Andrew egykedvű szövegmondását. A másik legerősebb pontja az albumnak a Horrors első albumára hajazó, ököllel szintiző Scarecrows on a Killer Sant. Ennek a legnagyobb előnye, hogy közben ki lehet osztani egy-két tockost sutyiban a legidegesítőbben rángatózó hipstereknek.
Sokkal könnyebb slasher filmet idéző kaotikus hagzavarral parasztvakítani, ez az elegáns, szüzek hullája fölött kétsoros öltönyben mosolygó stílus nem a legegyszerűbb pálya és az album vége felé egyre jobban ki is esnek a szerepből.
