Nem bírok nagyon ocsmányabb halált elképzelni annál, mint hogy az Azzurro közben az árokba borítson egy kisteher. Pedig majdnem így indult az este és akkor még nem sejtette senki, hogy háromszor fogjuk meghallgatni ugyanazt az italodiszkó lemezt és közben taplógomba kaliberű barkochba feladványokkal szórakoztatjuk egymást. Aztán megnézünk egy 35-40 perces koncertet és vissza ugyanez. Ha ilyen sztorit hallanék, akkor feltétlenül azt kívánnám, hogy Wittner Máriával történjen.
A valóság azonban teljesen más, néha megér pár óra utazást egy bő félórás koncert, a kocsiban terjengő sunyi fingszag és a tenyérbemászó osztrák faszkalapok ellenére is.
Az Arena kistermében került sor a hapenningre, ami szerintem messze a legfosabb színpad az egész komplexum területén, az örömömet még fokozta a koncertek előtt, között és után szóló Daft Punk.
A színpad előtt felállított alufóliába csomagolt szinti baljós előjele volt a hamarosan bekövetkező tragédiának, amit Pictureplane-nek hívnak. Felhajtott simlijű baseballsapka, kukáskabát, minden volt amire egy identitászavaros raver hülyegyereknek csak szüksége lehet. Agyoncsépelt Underworldre emlékeztető témákat játszott jó hangosan és közben úgy óbégatott, mint a Black Dice rezidens félkegyelműje. Jutalma 1 pont.
Az első HEALTH lemeztől nem vágódtam hanyatt, érdekes volt és semmi több, nem tudtak számokat írni és többször volt öncélú, mint nem az. Az idei Get Color-t meg se hallgattam egészen addig, amíg nem találtam rá erre:
Hú mondom, ázsiai punák, vérben hempergő punák és mellesleg a HEALTH-nek sikerült írnia egy 10 pontos slágert. Ha már úgyis erre járnak, akkor adok nekik egy esélyt.
Tegnap Bécsben alá is támasztották az eddig elmondottakat. A régebbi számok zajos átkötéseknek tökéletesek voltak a sokkal tökösebb új számok (Die Slow, We Are Water) és a jól eltalált korábbiak (Crimewave, Triceratops) között. Az egész koncert alatt csak az utolsó szám előtt tartottak szünetet, addig folyamatosan szólt a harsány, csillogó noise rock. A kibaszott hangos zajongással azonban nem sikerült eltakarni hangosítás néhány hibáját, tanult kollégám szerint az egyik gitár mocskosul idegesítően szólt néha, nekem ez nem tűnt fel, viszont az elektronikából épített villanyvasút párszor tuti túl hangos volt.
A zenekar egyetlen igazán fasza zenésze, az éppen Emese álmából kilépett varkocsos dobos mackó végig megbízhatóan püfölte a céleszközt, így amíg a többiek kiélték exhibicionista hajlamaikat a zajongásban, addig ő szinte táncolhatóvá formálta. Néha valamelyik éppen ráérő bandatag szintén dobolgatott, ezzel sikerült mosolyt csalniuk a fapofámra, mert egyébként már kiment a fejemből a Safri Duo.
A dobos ellenpólusaként rögtön ott volt a szinte felesleges ázsiai gyerek, hasonló szerepben tetszelgett, mint a Crystal Antlers kötelező fekája. Tuti azért kapta Obama a Nobelt, mert minden együttesbe juttat valakit egy amerikai kisebbségből. Mondjuk ez a srác is tisztességesen csinálta a showt: hülyén táncolt, sikítozott, széles mozdulatokkal és derék headbangelés közepette lefogott egy-egy akkordot a basszusgitáron, sőt a kütyüit is kapcsolgatta.
Roppant szórakoztató, bár tömény koncertet produkáltak, nagyobb dózisban már unalmas lett volna. Ha a Get color előtt látom őket, akkor tuti kurvaanyázok és kamunak kiáltom ki őket, így viszont a nem-kamu oldalra állok, legalábbis addig a bizonyos harmadik lemezig. Még azért írhatnának pár jó számot, 8.
