Anyám mindig a következőt mondta, "ha unatkozol kisfiam, akkor verd a segged a földhöz". Ez lekötött egészen addig, amíg nem vezették be az internetet, azóta viszont a klaviatúrához verdesem. Nem zavar ez senkit, minden nap több millióan csinálják. Mennyivel kényelmesebb, mintha a fejemet használnám.
Ezt a blogot is ostobán írtam, nem gondoltam át a miérteket. Viszont ez így nem jó, úgyhogy felvázolom a kereteimet. Ez egyrészt szól minden kritikaíróhoz, másrészt a rendszeres kritikaolvasóknak sem ártana egyszer átgondolni.
Azt gondolom nem kell magyarázni, hogy zenekritikus már bárki lehet. Valakit mégis több ezren olvasnak, mások írásaira pedig még az anyjuk sem kíváncsi. Tehát nagy valószínűséggel vannak olyanok, akik valamit jobban tudnak és sokan kíváncsiak a véleményükre. Szóval azt a faszságot felejtsük el, hogy a zenekritikus haszontalan véglény. Zenéről lehet beszélni, építészetről nem lehet táncolni.
Azt már magyarul is sokszor lehetett olvasni, hogy olyan nincs, hogy valaki "ért a zenéhez". Vagyis persze létezik ilyen dolog, csak ez a popkritikákban irreleváns. Olyan viszont van, hogy valakit sokkal jobban érdekel a zene az átlagosnál és ezért sokkal több dolgot ismer. Úgy tűnik, hogy ezzel az egyszerű ténnyel a laikusok valamiért nincsenek tisztában. A zenebuzik pedig imádatuk tárgyát hajlamosak totálisnak látni és megrökönyödni olyasmiken, mint hogy egy 15 éves Kispál rajongó esetleg még nem hallott a Pixiesről. Tehát egy fasz.
Egyébként nem értem, hogy a rajongó miért olvas kritikát. A véleménye nem fog megváltozni és azt sem hiszem, hogy ha jót írnak kedvencéről, akkor katarzis élménye lenne. Ha elégedett helyzetével, akkor maradjon a seggén, viszont ha szeretne új zenéket megismerni, akkor keresse meg a neki megfelelő eszközt erre. Egy dühös kommenttel csak magát teszi nevetségessé. Ugyanúgy, ahogy egy (a kritikus szerint) rossz koncertről vagy albumról írt olyan kritika, amiben azokról vannak megfogalmazva állítások, akiknek véletlenül tetszett az adott produktum.
A kritikusnak csak a zenére szabad koncentrálnia, viszont annak minden aspektusárá. Meg kell értenie a szándékot és annak fényében létrehoznia saját interpretációját és nem fordítva. Különösen a zenekritika veszélyes terep, mert a zene sokkal erősebb "csoportképző", mint egy film vagy egy balettelőadás. Ezért mindenki hajlamos ugyanúgy sztereotipizálni egy black metal rajongót, mint egy cigányt. Aki szerint az előbb említett két példa közül bármelyiknek "van alapja" az inkább olvasson mást.
"Mindenekelőtt és elsősorban anti-ideológiáról van szó: olyan nézőpontot jelenít meg, amely a priori és lényegénél fogva elutasít minden kísérletet az emberek esztétikai preferenciáinak elbírálására, mivel azt a személyes szabadság elleni indokolatlan támadásnak tekinti.” - írja Ien Ang a tömegkultúra ideológiájáról. Ezt morzsolgassa a szájában mindenki, akit idegesített már fel kritika és a későbbiekben inkább maradjon nyugodt. A kritikusok pedig a hobbi-zenehallgatók ingerlése helyett - többek között - ennek a szellemében próbáljanak hozzátenni valamit az olvasó tudásához.
A kritikusok nem hivatottak eldönteni, hogy valakinek "jó ízlése" vagy "rossz ízlése" van, viszont az is baromság, hogy "ízlésről nem lehet vitatkozni". Nyilván lehet, mert nekem ilyen, neki meg olyan. Értelmes ember nem állít fel hierarchiát emberek között az ízlésük alapján, viszont zenék között nagyon hasznos dolog. Napont bőven több, mint 24 órányi zenét lehet letölteni, még a legelvetemültebbeknek is muszáj szelektálniuk. És hát nem tök jó, hogy a véletlenszerűség és a "haverom-bátyja-azt-mondta" helyett egy zenekritikus elvégzi helyettünk a melót?
Tehát aki szeretne új zenéket megismerni az keressen olyan zenekritikusokat, akikkel többnyire egyetért és hasonló preferenciarendszerrel bír. A zenekritikus pedig lássa be, hogy a hobbi-zenehallgató felé csak ennyi funkciója van. Ha Kispál kritikát kell írnia, akkor ne annyi derüljön ki a cikkéből, hogy Lovasi egy kiégett vén pöcs, mennyire idegesítőek a 15 éves sikonyáló tinik és hogy hát ez szar. Hanem írjon minél több alternatívát, ahelyett hogy az anyázás könnyű útját választaná. Az alkalmi zenehallgatóknak ugyanis jó, ha új dolgokat ismernek meg, neadjisten szubkulturális határokat hágnak át. Ugyanis könnyen előfordulhat, hogy a 73. Kispál koncert helyett valaki megnézhetné az első Pixies koncertjét (oké, pár km-rel arrébb) és garantálom, hogy jól szórakozna.
A zenebuziknak nyilván vannak további elvárásai, de Magyarországon nem tartunk ott, hogy ezzel kéne foglalkozni.
Ezek elég magától értetődő dolgok, viszont abból nem lesz baj ha egyszer le is vannak írva.
