2008 nyarán Sigur Rós koncertre vártam a bécsi Arenában a kinti színpad előtti füvön fetrengve és a legnagyobb problémám az volt, hogy hosszú volt a sor a gyrososnál és a parkolóban sört áruló vén hippi készletei fogyóban voltak. Ebben a gondtalan élethelyzetben találkoztam először a Yeasayerrel - ugyanis ők voltak az előzenekar - és lehetetlen volt nem megszeretnem őket.
2010 február 9-én fog megjelenni Odd Blood címmel a második nagylemezük, de természetesen már kiszivárgott.
"Presents are always spoiled for those who open them before they are supposed to." - állt a zenekar Twitterén. Szóval lehetnek még változások a végeredményben, de nem hiszem hogy ezek érdemben változtathatnának az összképen.
Az első lemezük meglehetősen jól sikerült, őket is magával ragadta a 2007-ben tetőző törzsi-futurisztikus hullám, amit az MGMT-től az Animal Collective-ig rengeteg indie együttes reprezentált. Meta-hippik színes kendővel a fejükön, LED-fallal a hátuk mögött nem-nyugati kultúráktól történelem előtti poliritmikus zenéket kölcsönöznek és a lehető legmodernebben szólaltatják meg.
Ha afrikai- és rock zene találkozásáról van szó, akkor rendes embernek a Talking Heads és Brian Eno közös munkái biztosan elsők között jutnak eszébe. Az All Hour Cymbals-ra is jellemző volt az a sokszínűség, lazaság, kirobbanó energia és felszabadultság, ami mondjuk a Fear of Music-ra is.
Nos elárulom, hogy ebből szinte semmit nem volt képes átmenteni második lemezére a Yeasayer.
2008 elején a gitáros srác adott egy interjút, amiben a zenéjük spiritualitását firtató riporternek azt mondta, hogy "jaj, ez olyan new-ages" kifejezés. Hát amit most műveltek, na az a new ages. A harmonikus keveredés átcsapott bazári giccsbe, jóérzésű ember ugyanúgy fintorog ezt a lemezt hallgatva, mint egy id. Müller Péter könyvet lapozgatva.
Az első lemez "fú-de-durva-ez-a-kulturális-sokszínűség-Brooklynban" és "mi-lesz-a-világgal-ha-nem-teszünk-valamit" gondolatköreit egységesen és nem gyomorforgatóan követték zeneileg is. Az Odd Blood-on viszont csak egymás mellé vannak hányva az elemek, fél bélyeggel a nyelvem alatt el tud szórakoztatni egy szoba tele színes legókkal, de egyébként jobban szeretem ha náci tengeralattjárót építhetek belőlük.
Tuti az volt a tagokban, hogy lépni kell valamerre, mert különben nem lesznek Best New Music a Pitchforkon és az ottani olvasóközönségen kívül mást úgyse nagyon érdekelnek. Aztán végigböngészték az összes BNM-ot és megpróbálták egybegyúrni az összeset.
Első lépésben kell egy elvont, szürreális videó. Mostanában ez megy, na. Ez az első single ami megjelent a lemezről, az Ambling Alp egy internet előtti időben hozná is az elvártat, mert van annyira jó szám, hogy utána sokan megvegyék az LP-t is. Fülbemászó refrén, szolid bólogatásra ösztökélő ritmus-szekció, néha majd biztos kérik a dj-től. Jobb számot viszont ne várjunk a lemeztől.
A Yeasayer válsága leginkább úgy írható le, hogy nagyon szeretnének ők Animal Collective lenni, de annyira nem megy hogy végül egy nyálas neoromantikus szinti-együttes lesznek. Rögtön a lemez elején beijesztenek, a The Children már ezerszer hallott torzított énekével, ami után ha nem a már korábban említett Ambling Alp szólalna meg, akkor valószínűleg gondolkodás nélkül kapcsolnám ki az egészet a picsába. A Madder Red vicces huhogása még felvillant egy utolsó reménysugarat, hogy ez egy csupasz fasszal táncolásra buzdító tánclemez lesz, de aztán jönnek azok a fajta szintitémák, amiket minden zeneileg tudatlan átlagember A Nyolcvanas Évekkel azonosít. A lemez közepét ezek a középtempójú nyálas szépelgések uralják.
Because lately I've wronged you
And not been on your side, love
Maybe I have been dumb
Please don't ask me why
Tövig kapjátok be kérlek.
A ONE mondjuk erősen hajaz a Cut Copyra, de ez a fajta 70-es éveket idéző diszkó sem sikerül jól. Az album vége felé még próbálkoznak pár csendesebb, okos dallal, de ezekből őszintén szólva háromszori hallgatás után sem bírok semmit felidézni.
Szóval az egész lemez egy nagy rendetlenség, semmi nincs ami összekötné a különböző számokat. A slágeren és 1-2 közepes számon kívül egy megjegyzésre érdemes pillanat sincs. Ötlettelenség és izzadságszag érződik az egész albumon.