A pincébe zárt fiúlány-madárember furcsa esete a kamarapoppal. Az évtized két legfaszábban megszólaló rockbandája és az ezért felelős gitárhősök. Az évtizedek óta készülő album. Monumentalitásra törekvő hedonista indie-diszkó. A legtávolabbi pont, ahova megreformált folkkal jutni lehet. Az egyszemélyes kanadai hadsereg maga ellen harcol.
Ilyen kuriózumok kerülnek elő, valamint a közelmúltban készült legocsmányabb borító.
30. Antony and the Johnsons - The Crying Light (2009)
Antony Hegarty énekstílusa egyedülálló a popzenében, képtelenség eldönteni, hogy egy férfi vagy egy nő énekel. Igazából ugye egyik tipp sem nyerne, de nem a Blikk vagyok, hogy ezen pörögjek. Engem az érdekel, hogy nem (csak) magamutogató technikai trükköket mutat be a hangjával, hanem az funkcionális része a zenének. Tulajdonképpen a hangja köré vannak hangszerelve a számok. Háttérbe húzódó elegáns zongora és szomorú hegedű a leggyakoribb felállás. Még középtempójú szám se nagyon kerül elő, vidám kirohanásokra pedig ne is számítson senki.
29. The Decemberists - The Crane Wife (2006)
Van egy régi japán mese, ami röviden egy férfi és egy emberi formát öltött daru szerelméről és elválásáról szól. Ennek a konceptlemeznek ez a történet az alapja. Colin Meloy hangja tökéletesen passzol a mesemondó szerephez, érzelmek széles skáláját képes előadni anélkül, hogy patetikus lenne. A zenekar úgy működik végig egészként, hogy egyáltalán nem tűnik ki egyik hangszer sem. A végeredmény sokkal több lesz, mint a részek összege. Úgy látszik, hogy az indie folknak csúfolt valami nagy koncepcióval működik jól, ez passzol az időtlenség-igényéhez.
28. The White Stripes - White Blood Cells (2001)
Blues rockot és garázs rockot bárki játszhat, mégsem lesz belőle valamiért Jack White. Leginkább azért, mert nem lehet mindenki ösztönös zseni. Aztán karizma és az utóbbi idők legjobban felépített imidzse is segít. A kalácsképű Meg White pedig dobolhat ahogy akar, a lényeg, hogy a Tesla-tekercsekhez értsen. Lassú szám, gyors szám, tökmindegy mert ugyanolyan őszintén szól.
27. Animal Collective - Strawberry Jam (2007)
Panda Bear kinyitott egy üveg eperlekvárt és ez jutott róla eszébe: "that is to say, something that's really synthetic and sharp and futuristic looking," but also "tangy and sweet, almost in a kind of aggressive way in terms of the way it tastes". Tényleg ilyenre sikerült javarészt ez az album, a már majdnem dühöngő Peacebone-tól a végtelenül nyugodt Fireworks-ig terjedő spektrumon az összes számra jellemző a fent leírt érzet.
26. Brian Wilson - SMiLE (2004)
Ezt a lemezt Wilson 66-ban kezdte el, rögtön a legendássá vált Pet Sounds után, aztán mindenféle gebaszok miatt csak 2004-ben jelent meg végleges formában. A rocktörténelem egyértelműen legnagyobb zeneszezőjéről nem nagyon lehet semmi újat írni, természetesen az albumon végig tökéletes dalok követik egymást. Ez igazából a 60-as évek lemeze, azért nincs előrébb, hátrább tenni vagy lehagyni egyszerűen nem lehetett.
25. Queens of the Stone Age - Songs for the Deaf (2002)
A QOTSA-nál faszábban zenekar nem szólalt meg az elmúlt 10 évben. A legprimitívebb riffek is leszaggatják az ember fejét és az analitikus filozófusok is rockereknek érzik magukat egy röpke óráig. Sebők János valami olyasmit ír a Magyarock 1. részében, hogy a rockzene elvesztette eredeti funkcióját, mert a fiatalokat már csak úgy ragadja magával a zene, ha mindenféle pótszereket nyomnak magukba. Hát ez a lemez józan embereket is magával ragad, de nyilván sokkal jobb matapicsa részegen büntetni a tömeget, Sebők te fasz.
24. of Montreal - Hissing fauna, Are You the Destroyer? (2007)
Ez a lemez elnyújtja azt a csodálatos pillanatot, amikor szóródik a konfetti, fröcsköl az ondó, sikítanak a lányok és sugárban ömlik a hányás. Hedonista diszkó a maximumon, katarktikus szintik és szónikus gitártémák nagy egymásra találása. A középre elhelyezett gigantikus Paste is Grotesque Animal prog-rockba hajló világmegfejtése pedig több, mint zavarba ejtő.
23. Grizzly Bear - Veckatimest (2009)
A Grizzly Bear idén végleg úgy döntött, hogy más pályán játszik, mint az AnCo. Nem sodródnak a poszt-poszt-modern őrülettel, hanem outsider pozícióba helyezkedve próbálnak nyugisak maradni. Úgy csinálnak hallgatóbarát, csendes popdalokat, hogy az összetevők komplexitásából nem engednek. Nem merészkedek bölcsészebb területekre, mindenki szedje be azt amit szeret egy magányos estén és hallgassa meg sokszor.
22. Chad VanGaalen - Soft Airplane (2008)
Bokáig gázolva a cinikus ismerősökbe és a saját cinizmusunkban csak részegen vagy legérzelgősebb pillanatainkban engedünk meg magunknak olyan gondolatokat, amiket ez a kanadai fickó felpakolt erre az albumra. Én mivel épp bebasztam nagyanyámnál leírok egy ilyet. Kurvára szükség van az ilyen intim lemezekre egy olyan társadalomban, ahol a legrégebbi baráti társaságok tagjai sem képesek egymással érdemben beszélni. Ezt az intimitást fokozzák a barkácsolt dalok és egyáltalán az, hogy Chad VanGaalen mindent maga csinál.
21. TV on the Radio - Return to Cookie Mountain (2006)
A már korábban említett Dear Science ehhez a lemezhez képest lófasz, amit a TVotR tud az ebben a lemezben kulminálódik. Afrikai ritmusok és lazaság + nyugati rockhagyományok talking heads-i magasságokban kivitelezve. A rengeteg vendégénekes különböző karaktereket kölcsönöz a számoknak, mégis egységes marad a lemez. Az elektronikus cuccok - ahelyett, hogy agyon nyomnák a gitárzenét - szintetikus részévé válnak a zenének és ezzel teljesen unikális világot alakít ki az együttes.
