Az apokalipszist giccs nélkül dalba önteni. Tinilányok kedvencének lenni és csinálni egy csillámporos pop lemezt. Folkkal mindent letarolni. Véletlenszerűnek tűnő zajokkal tájképet festeni. Izgalmassá tenni a generikus indie rockot. Valóságot és álomvilágot észrevétlenül egybemosni. A naivitás határait feszegetni. Ilyen és ehhez hasonló teljesítmények kellettek ahhoz, hogy valaki(k) éppen bekerüljenek a legjobb 50-be.
Balra az évtized egyik legnagyobb zenei agya, aki látszólag mindezzel egyetért.
50. Patrick Wolf - The Magic Position (2007)
Nagyívű popot csinálni csak faszkalapok szerint ciki. Patrick Wolf pofátlanul lecsap minden labdát, a lényeg hogy olyan sláger legyen a végeredmény, amire az összes tinipunci pólójától megszabadulva ugrál és sikítozik. A profin kezelt elektronika és a hatásvadász hegedű vagy zongora a legvisszafogottabb heterót is rábírja, hogy úgy mulasson, ahogy tényleg csak a buzik tudnak.
49. Godspeed You! Black Emperor - Lift Your Skinny Fists Like Antennas to Heaven (2000)
Efrim Menuck világvége víziókkal fekszik és kel. Megállíthatatlanul terjedő bozóttüzek füstje, nukleáris holokauszt, gigászi viharok és egyéb post-rockereket foglalkoztató giccses témák. A legtöbb post-rock lemez olyan, mint amikor a 12 éves kölyök felnéz az égre és olyan gondolatoktól hiszi magát különlegesnek, amik minden egyes kibaszott embernek átmentek gyerkkorában a fején. Ez viszont megragad valami egészet. Elégikus, de nem csöpög, érzékenyen követi az érzelmek apró változásait. Kegyelmi pillanatban hallgatva tényleg előidézhet létélményt.
48. The Angels of Light - We are Him (2007)
Michael Gira monumentálisnál kevesebben nem nagyon töri a kis buksiját. A Swans darálója után csak elsőre tűnik puhulásnak ez a folkos projektje. Az energia ugyanúgy a maximumon van és a kegyetlen éleslátás is maradt a régi. Egy néha dühbe guruló, néha elkeseredett és ritkán elégedett 50-en túli férfi profetikusan elkántálja azt, amit eddig az életről tanult. Többnyire inkább kérdez, ahogy az bölcs embertől elvárható.
47. Panda Bear - Person Pitch (2007)
Az AnCo leggyanúsabb tagja, aki szerintem titokban illegális szereket használ. Elmaszatolt hangok és sűrűn pakolt hangminták nyomják el az önfeledt faszlóbálást. Minden szám egyértelműen tart valamerre, de mégis folytatódhatna egy csomó irányba. Aztán mégis az a trükk, hogy kiderül, hogy semmilyen végcélt nem érünk el soha, a lehetőségek nyitottak maradnak. A hallgatói oldalról az egész albumot végigköveti ez a feszült várakozás, de ez cseppet sem kellemetlen érzés, inkább az interaktivitás érzetét kelti.
46. Department of Eagles - In Ear Park (2008)
A személyi összefonódás miatt nem meglepő, hogy sokban hasonlít ez a lemez egy Grizzly Bear albumra. Azonban itt a sokrétűségen felülkerekedik a könnyed wilsonizmus. Jól kitalált énektémákat követnek a naiv dallamok. A számok dinamikusabbak, talán néha még a táncolhatóság minimumát is elérik. Azért ez is inkább magányos andalgásokhoz passzoló soundtrack.
45. Spoon - Kill the Moonlight (2002)
Fujj de utálom az MTV2 zenei felhozatalát, gyomorforgató. Spoonék lehet hogy kedvelik, de van bennük annyi tisztesség, hogy nem ugyanazt próbálják legyömöszölni a torkunkon, hanem hozzá csapnak pici ötleteket. Kibazsott dühítő, hogy mennyire kevés választ el egy igazán jó zenekart a fos zenekarok tömött soraitól és azok a lusta/tehetségtelen tökéletlenek mégis képtelenek átlépni ezt a vékony határvonalat. A Spoon fakocka bonyolultságú indie rockot játszik baromi élvezetesen.
44. Liars - Drum's not Dead (2006)
Monoton gitározás, távolról beúszó ének és nomen est omen középpontba állított dobpüfölés keverékéből áll össze az albumra végig jellemző baljós hangulat. A Liarsre egyébként jellemző zabolázatlanságnak nyoma sincs, végig fegyelmezetten visszafogottak maradnak. A felfokozott, élettel teli noise rockról szinte érthetetlenül váltottak katatón, ambient felé sodródó stílusra. Viszont ha azt vesszük, hogy mennyire egyértelműek a post-punkos hatások, akkor értelmezhető úgy, hogy már korábban megmutatták az ő interpretációjukat és most azt is megmutatják, hogy máshogy is tovább tudják ők gondolni, ha akarják.
43. Gang Gang Dance - Saint Dymphna (2008)
Szent Dymphna olyan dolgoknak a patrónusa, mint az alvajárás, a mentális egészség, az epilepszia és a családi boldogság; ezeket a témákat az album hozza is. Az album roskadozik a rengeteg felhalmozott - főleg elektronikus - stílustól, ezek eredője szokás szerint az évtizedre oly jellemző absztrakt pop lesz. A pszichedéliával szintén nem spóroltak, de nem az a fajta végeredményt hozzák ki, ami megszépíti a nyugati kölykök tripjeit, hanem egy vérbeli picsarázó tánclemezt.
42. Atlas Sound - Let The Blind Lead Those Who Can See But Cannot Feel (2008)
Bradford Cox pisis kora óta barkácsol otthon ezen a néven zenét és jogos, hogy nem váltott nevet, mert a dallamvilág még mindig egy csodálkozó óvodás lelki világát tükrözi. A gitárbuzerálás és a DIY-elektronika felől érkezik az ambient felé. Az eredmény - mondjuk azt - meta-ambient, a zenén belül zenék is szólnak távolról, az egymásra rétegzett hangminták közül pedig nem lehet eldönteni, hogy melyik milyen szintre volt szánva és az egymáshoz viszonyított pozíciójuk is folyamatosan változik.
41. Fennesz - Endless Summer (2001)
Christian Fennesz egy osztrák laptopbubus, aki szerintem még szarni se megy a Macbookja nélkül. Sercegésekkel, önmagukban idegesítő zajokkal és glitch esztétikával ragadja meg a nyár valóját. Nem a mindenki által ismert lakossági Balaton Sound feelinget, hanem a mindennapokban ható komplex ingeregyüttest. Ebben pedig implicit jelentkezik már az elmúlás érzete is.
