A kilencvenes években titkos kormánykísérletek zajlottak egy Chapell Hill nevű poros kisvárosban. ELP, Yes és egyéb elbaszott prog-rock zenekarok lemezeit zúzták be és Indiából idehurcolt jógikat trancsíroztak bele gártisznak. Hogy ezzel mi a veretes lófaszt akartak elérni, azt az éppen regnáló papa Bush biztosan nem tudta. Azonban baleset történt és a levegőbe került a keverék, így született a Powerpuff G Polvo.
Persze más észak-karolinai fiatalok tüdejébe is került abból a sok szarból, más magyarázat nincs arra, hogy egy ötvenezres porfészekben (oké Egyetemi Városban) a Polvón kívül még munkálkodott a The Thinking Fellers Union Local 282, a Superchunk, az iszonyat kúl nevű Erectus Monotone és egy rakás más banda, akiket csak a furcsa mód akkoriban szintén arra tébláboló Mark Prindle ismer.
Tessék, lehet nézegetni ezt a maréknyi lúzert (szögezzük le, hogy nagyfater olvasószemüvegére hajazó SZTK-keret sem akkor, sem most nem menő). Nos ez a maréknyi lúzer eleinte korhű fasza indie-rockot játszott (erre mindössze egy dupla 7''-es a bizonyíték), aztán következett a már ismertetett "chapel hill-i tragédia", amit Bhopallal és Csernobillal lehet egy lapon említeni.
'92-ben megjelent a Cor-Crane Secret. A minap hallgattam először és hát bazmeg ez nagy seggberúgás lehetett, még engem is meglepett, pedig gyakran hallgatok Lightning Boltot. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy Kurt Cobain még élt, hogy lehet hogy a komplett Polvo nem tudott erről? Ők bizony impozáns ívben szartak a zeitgeistra, hülye keleti témákat ütköztettek néha klasszikus rockos, néha prog rockos gitárokkal. Ez nem egy Mezzo-előfizető szájába való finomkodó frázis, itt tényleg harcolnak egymással a gitárok és kurva nagy zaj lesz belőle. "A klasszikus dalforma is a gyengéknek való, sőt mi lenne srácok, ha hülye ritmusképleteket használnánk és minél disszonánsabb masszát produkálnánk?" - aztán kuncogva csapdosta egymás vállát a betépett Ash Bowie és Dave Brylawski.
A szaksajtó hatalmas képzelőerőről téve tanúbizonyságot elnevezte ezeket a körzővel, vonalzóval megszerkesztett számokat math rocknak. Persze a popzenében semmi nincs előzmények nélkül és hiába lehet sok helyen olvasni, hogy a Polvo A Math Rock Kitalálója, ez természetesen ökörség. Egyrészt aki úgy gondolja, hogy a popzene nem organikus folyamat eredménye, az egy fasz, másrészt a Touch and Go kiadó környékén nem egy és nem kettő hasonló zeneka r tömörült, harmadrészt a math rock a leghülyébb fiktív skatulyák egyike, lusta pöcsök mankója, akik inkább 2 szót írnak/mondanak egy együttesről 12 helyett a biztosan fellépő tartalmi veszteséget leszarva.
A Cor-Crane Secrettel egy probléma van, mégpedig nincs benne annyi ötlet, hogy a számok markánsan megkülönböztethetőek legyenek. Kapaszkodó nélküli improvizatívnak ható (EXPERIMENTÁLIS, ezt is nagyon szeretem ám) dalok egymás után, amikre viszont második, harmadik hallgatásra már tisztességesen lehet bólogatni. Élőben állítólag másodpercre pontosan ugyanazt a lármás katyvaszt képesek visszaadni, ami improvizatívnak hat, szóval nincsen marsvoltázás.
A második LP kijavítja az első összes hibáját. Ennyi apró és nem-apró ötletet zsúfolni 40 percbe nem a Nickelbacknek való vállalkozás. Csupa sláger, még singalong lazázás is van, de a személyes kedvencem a Time isn't on my side, ami olyan mintha a zenekar folyamatosan csövekbe ugrálna a Mario Bros.-ban. Tényleg bármelyik számot ki lehetne emelni, ez a Polvo csúcsteljesítménye na.
A zenekart egyébként mindennél jobban jellemez a neve, faszán eltalálták. Polvo annyit tesz spanyolul, hogy por. Ja és szexet is jelent. Na ilyen a Polvo, beszívott kúrás egy Mustangban, aminek a kerekei alól kirepülő homok a véletlenül Nevadában kóválygó iskoláscsoportok szemébe száll. A dalszövegei pedig olyan szürreálisan titokzatosak, de valószínűleg semmitmondóak, mint az előző mondat. Aki Quimby párhuzamra gondolt szövegvilágilag az térdepeljen be a sarokba, de tüstént.
Aztán volt még két nagylemez és '97-ben feloszlott a zenekar, mindenki csinálta a projektjeit, szólóban próbálkozás, Black Taj, karrier, válás, gyerekcsinálás.
(Rá lehet guglizni a Polvóra magyarul és mindenki konstatálhatja, hogy miért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre. Stereomackó blogját viszont kidobja, aki ezt nem teszi olvassa bátran. Főleg ha odavan a csupa bociszemű tinilányokból álló garázsrock együttesekért.)
No és láss csodát a tavalyi ATP-n New Yorkban összeállt a Polvo és most visszatérve a Merge kiadóhoz kiadott egy új lemezt is, ami nem egy Today's active lifestyles, de nem is egy öreges Farm.
Íme már futja verdára és napszemüvegre és akkora ászok lettek, hogy szegény hörcsögpofájú bácsi be sem ülhet melléjük. Dobost cseréltek, ami biztos hallatszik, de én ehhez nem értek és elmentek még egy valag ázsiai országba helyi zenét hallgatni és hazahordani egy kamionnyi szitárt és egyéb egzotikus fadarabokat. Ami viszont feltűnik egyből az In Prism-ön, hogy a régebbi lo-fi hangzás teljesen eltűnt és a kásásból éles zaj lett. Ez többnyire picsajó, néha azonban rossz emlékű rockzenekarokra emlékeztet. David Brylawski elmondása szerint mindig is így akartak megszólalni és tényleg egyértelműbben lehet érezni, hogy klasszikus rockot hallgattak taknyos korukban. A leosztás ugyanaz, gitárhősök boxolnak gyomorszájon szende hindukat, acideaterek pofozzák fel Keith Emersont, de az a legzsigeribb rákenroll, amikor egy banyanfához kötözik szegény öreg Jimmy Page-et és kiröhögik.
A számok kevésbé kaotikusak, mint bármikor, például a City Birds tipikus alt-rock rádiósláger lehetne, a rögtön utána következő 8 perces Lucia pedig nem zavarná meg a Szíriusz teaházban pettingelő tiniket sem. A Polvo nem tud már akkorát ütni, mint fénykorában, viszont pici változásokkal izgalmas tud maradni.